8. rész ~ Are you ready?

Hi guys :) Tudom, hogy mindig későn vannak részek, de nem sokan olvassátok és visszajelzést is csak a barátnőimtől kapok, szóval igazán örülnék, ha más is jelezné, hogy érdemes írogatnom :D 

Még valami: gondolkoztam egy másik blogon, ami eltérne ettől. Majd még eldöntöm, hogy hogy lesz, de az is 1D-s lenne, de (szerintem) nem egy szokványos blog. Én legalábbis még hasonlót se láttam. Még nem tudom mi lesz, de atéma már megvan. Csak attól "félek", hogy azt se olvasnátok nagyon, mert ennek nem volt sikere. Pedig én nagyon szeretem írni(igaz sose normális időbe hozom a részt, de az lényegtelen:D) és lehet azért nincs forgalom, mert sablonsztorinak tűnik, meg mert nem olyan jó a fogalmazásom. 1. Nem lenne sablonsztori, de senki nem várja azt, hogy mikor bontakozik ki. 2. A fogalmazás. Hát igen, első blogom és elég nehezen megy, mert bár szeretek írni, jó a fantáziám, de nem mindig tudom úgy átadni a történetet, mint ahogy szeretném. Ezért elég sok kétellyel indítanám el a következő blogom. De azt elárulom, hogy minden tőlem telhetőt megtennék, mert itt voltak hibáim és azt nem követném el megint. Hát, majd lesz valami, addig is marad a The best summer of my life, azaz Niall Horan stole my heart. :)

Csak álltam a járdán sírva, és még mindig a percekkel elhaladó srác után néztem. Ezt nem hiszem el. Niall elment. Kész, vége. Lehet soha többé nem találkozunk. És most mi van egyáltalán? Járunk? Mert megcsókol a nyílt utcán, aztán csak elbúcsúzik, de azt nem mondta, hogy most mi van. Már szerintem negyed órája állok az utcán, a néni, aki járókerettel ment el mellettem, szerintem már km-rekkel odébb van, de én kitartóan állok itt zokogva, gondolkozva és szétfagyva(?) Úgy látszik, időközben lehűlt a levegő és elkezdett fújni a szél is. Hmm, rajtam kívül ez mindenkinek feltűnt, mivel eltűntek a közelembe levő kutyasétáltatók, futók, biciklisek és már tényleg csak én állok itt egyedül. De nem tudok elmozdulni. Földbe gyökerezett a lábam.

-Vivi, mégis mit csinálsz itt? - hallottam meg az ismerős hangot az út túloldaláról. Sok kocsi ment, így a további mondatait nem hallottam, de valami olyasmiről volt szó, hogy "mindjárt esik az eső" "meg fogsz fázni". Hah, mintha anyámat hallanám..

- Hoztam neked egy esőkabátot, ha továbbra is itt akarsz állni. - ért át az én "oldalamra" Liza. - Hallod, neked besz.. - elcsuklott a hangja, mikor meglátta, hogy sírok. - Mi a baj? - kérdezte teljes megdöbbenéssel.

Nem tudtam válaszolni. Liza szorosan átölelt, majd halkan a fülembe súgott egy szót:

-Niall?

A válaszom csak egy sóhaj volt, de megértette. Ennyi év után a fél mondatokból, pillantásokból, mozdulatokból vagy -ebben az esetben- sóhajokból is megértjük egymást. A hátamra terítette az esőkabátot, begomboltam, mert rájöttem, hogy tényleg nagyon hideg lett. Attól tartok, megfáztam.

-Menjünk be, csinálok forró csokit és te pedig elmesélsz mindent, jó? -nézett rám kedvesen Liza.

Hagytam, hogy bevezessen, mivel 1. ki kell beszélnem magamból az érzéseimet, mert konkrétan én sem tudom, mi a bajom

                                                    2. jól esne egy forró csoki.

A házunkba beérve hihetetlen melegség töltött el. Fantasztikus érzés volt!

- Akkor mesélj el mindent! - ült le velem szembe a kanapéra Liza.
- Hát, az úgy volt, hogy... - kezdtem a sztorit. Elmeséltem neki mindent az énekléstől kezdve a vallomásán át a búcsúig mindent. Ő csillogó szemekkel hallgatta, de nem értette, miért kezdtem el sírni a mesélés közben.
- Nem érted? - szenvedtem, mire csak megrázta a fejét. - Megcsókolt és ennyi. - folytattam szomorúan.
- Hé, hallod te magad? Mire számítottál? - vágott közbe idegesen.
- De nem, nem érted! Azt se mondta, hogy most járunk, vagy csak megcsókolt és itt hagyott, aztán vége.- vitatkoztam tovább.
- Ja, értem én. De akkor is. Más meg csak álmodozik róla, hogy Niall egyszer ránéz egyáltalán, te meg itt hisztizel, hogy "azt se mondta, hogy járunk". De igazad van, szerintem csak szórakozásból mondta, hogy szeret. - folytatta Liza. Nem értem ezt a lányt. Néha annyira könyörtelenül őszinte tud lenni.
- De nekem van barátom! És az a baj, hogy jobban szeretem Niall-t, mint őt. De nem jó ez így. Lehet most láttam életemben utoljára, érted? - siránkoztam tovább.
- Tudod mit. Nem érted meg, hogy Niall szeret. "Van barátod" hagyjuk már, amint lelépsz 3 napra, megcsal a szöszivel!
....

*Liza szemszöge*
-... amint lelépsz három napra, megcsal a szöszivel. - mondtam ki totál idegesen, amit meg is bántam egyből. Hogy én mekkora egy idióta vagyok! Miért pofázok ennyit feleslegesen?!
Félve vártam Vivi válaszát. Percekkel később megszólalt maga elé meredve.
- Micsoda? - kérdezte remegő hangon.
- Vivi, én... - indultam felé, mire kezét védekezően maga elé tette. Nem akarta, hogy megöleljem, nem fogadta el a bocsánatkérésem.
- Ne, hagyj! Ülj vissza és mondjad, hogy mi van, mert semmit nem értek. Ezt mégis honnan veszed? És milyen szöszivel csalt meg? Mivan? - emelte fel a hangját, de hiába próbálkozott, láttam rajta, hogy perceken belül sírva fakad.
- Hol kezdjem? - ültem vissza a kanapé szélére fáradtan, erőtlenül, tanácstalanul. Nem vártam választ, költői kérdésnek szántam. - Mielőtt Niall hívott, mikor tableteztem, fenn voltam Facebook-on. Az egyik 11.-es csaj, Eszter, tudod az a nagyon rövid fekete hajú küldött egy képet, amihez annyit írt, hogy "Pillanatkép a buliról". Mikor betöltődött, a képen Gergő volt Lillával éppen nagyban nyalták egymást. Épp akkor kérdezted meg, hogy mit nézek ilyen döbbenten, mire azt mondtam, csak egy nagyon ronda ruhát...- folytattam volna, de durván közbeszólt.
- Miért nem mondtad el? Liza, miért csináltad ezt? - már szinte kiabált velem és mivel elég nyugodt lány, nagyon ritkán emeli fel ennyire a hangját.
- Mikor meg a akartam mutatni a rohadt képet, akkor hívott Niall. Az jó lett volna, ha akkor mondom el? Mert akkor én kérek elnézést, hogy rádöbbentettelek,  ki szeret igazán! - ideges voltam, próbáltam a tudtára adni, hogy nekem van igazam.
- Ne csináld ezt, jó? - keseredett el teljesen.
- Mit, mégis mit?
- Ezt, hogy még úgy csinálsz, mintha én lennék a hibás. Így is mindig én szívom meg, mindig én jövök ki szarul mindenből. Hülye szerencsétlen vagyok. - Vivi elkezdett sírni én pedig odamentem hozzá és szorosan megöletem.
- Figyelj, Gergő nem ér annyit. Hazaérünk, szakítasz vele. Nem mondod el, hogy azért, mert tudod, hogy megcsalt. Azt mondod, hogy már nem érzel iránta semmit, érted? - próbáltam tanácsot adni neki, mire csak  bólogatott. Szerintem dobni fogja Gergőt.

*utolsó nap Veronában, a reptéren*
- Hiányozni fog ez a hely. - bámultam ki a váróterem ablakán. Semmit nem láttam, mert ugyebár nem a belvárosban voltunk.
- Nekem is! Olyan jó volt. - értékelte a "nyaralást" Liza.
- Igazából nem bánom már, hogy vége. Túl sok minden történt túl gyorsan és időm se volt felfogni. Először a francia lovagod, aztán az első napon megismersz egy olaszt, aki bevisz minket a One Direction koncertjére. Aztán még találkozunk is velük és beleszeretek Niall Horan-be, amit még magam elől is titkolok. Elmegyünk éjjeli-vacsira, lekapnak minket, másnap úgy ébredek, hogy a Directionerek felét magamra haragítottam annyival, hogy egy képen szerepelek a srácokkal. Aztán kapom az utáló üziket, meg mindent. Valamilyen csoda folytán Niall szeret, bevallja egy gyönyörű dallal és közbe gitározik és tudod, hogy a gitáros fiúk a gyengéim. Mármint. Niall gitárral a gyengém. - gondolkoztam el vágyakozva, majd folytattam. - Te meg már közbe tudtad, hogy drága Gergő lesmárolja a tudodkit. Ez kiderül, én kiakadok, nem tudom mi van Niall és köztem, már ha van valami egyáltalán. Gergőt meg hagyom a francba, ő a legkisebb gond. Szakítok vele és vége, elfelejtem. Nem akarok foglalkozni vele. - fejeztem be a mondandómat a távolba meredve. Liza nem mondott rá semmit, szerintem végig gondolta a hallottakat és ez már neki is sok volt. Hát, ilyen az élet.
* A repülőn, úton hazafelé*
- Kedves utasok, a felszállást megkezdjük, kérjük kapcsolják be biztonsági övüket! Köszönjük. - szólt az utaskísérő a hangosba.
- Holnap találkozok vele és elküldöm a francba. Elég volt belőle. - jelentettem ki egy erőteljes mosoly kíséretében.
- Szorítok. - nézett rám biztatóan Liza.
Az úton nem nagyon beszélgettünk, én azért nem kezdeményeztem, mert nagyon el voltam merülve gondolataimban, de szerintem ő is így volt.
*Másnap*
- Figyelj. Arról van szó, hogy tudom amit tudnom kell. Attól, hogy nem voltam itthon, lélekben itt voltam, elég sok mindent tudok. Azt is, amit nem kéne. 
-Miről beszélsz? - kérdezte ártatlan hanggal.
- Gondolkozz el drágám. Hagyok időt rá bőven és ha rájöttél, kérlek ne nekem mond el, mert nem érdekel innentől semmi, ami veled kapcsolatos, oké? - válaszoltam higgadtam egy hűvös mosoly kíséretében.
- Vivi, hallod te magad? Most miért csinálod ezt? Igazán nem értelek. Eddig még szerettél, most meg hirtelen ezzel jössz. Mi vagyunk az "álompár", nem emlékszel? - szünetet tartott, majd folytatta- Talán összeszedtél valaki mást? - gúnyos mosoly terült el az arcán.
- Ha így is lenne, akkor se lenne hozzá közöd. Beszéld meg a szöszivel abban a pillanatban, mikor nem akarjátok lenyelni egymást. -eléggé ismer már, rátapintott a lényegre. Nem kerültem tekintetét, mert akkor egyből lebukok.
- Hm, mostmár mindent értek. - csapdába esett. Akármit mond, nem jön ki jól belőle. - De szerintem nem tartozok magyarázattal, mert már nincs közünk egymáshoz. - ennél pofátlanabbul már nem is válaszolhatott volna.
- Mondanám, hogy jó volt együtt, mert voltak szép pillanataink, meg minden, de nem így képzeltem el a végét. Hát. Légy boldog, vagy valami, nem tudom mit kell ilyenkor mondani.
- Ja, ez megfelel. További sok sikert a szerelemben. - bíztatóan mosolygott- Azért egy búcsúölelést kapok? - nem tudtam rá haragudni.. Ennek így kellett lennie. Ha jól végig gondolom, akkor jobb, hogy így lett. Nem tudok rá "úgy" gondolni.
-Gyere ide. - nevettem el magam.
Jobb lesz ez így! Pozitívan nézem a dolgokat..
* Hónapokkal később*
Hát, itt vagyunk. Leérettségiztem. Na de kezdjünk mindent az elején.
Ott hagytam abba a történetet, hogy Gergővel szakítottam. Itt vége is lett a kettőnk történetének. Aha, csak gondoltam. Kb. 1 hónapig bírta, aztán megint elkezdett foglalkozni velem. Nem igazán érdekelt, próbáltam lekoptatni. Nem ment könnyen, mert nagyon nyomult, de aztán már a végén nem foglalkoztam vele és "leállt". Kb. mint az oviban, hogy ha nem foglalkozok vele, abbahagyja. Aztán vártam, vártam, vártam, nagyon sokat vártam, hogy Niall hátha jelentkezik, de nem. Pedig, megvolt a számom neki, simán írhatott volna, de nem. Úgy látszik, ennyire érdekelte mi van velem. Igen, én is írhattam volna, de nem akartam. Mert mi van, ha nem is emlékszik már rám? Vagy nem is érdeklem, vagy valami. Az kínos lett volna, ha csak felhívom, ő meg azt se tudja kivel beszél. Szóval én nem kerestem. Az érettségi. Erről azért nem beszéltem, mert az utolsó hónapban teljesen összeolvadtak a napok. Éjjel-nappal tanultam, semmivel se foglalkoztam, csak azzal, hogy a legjobban teljesítsek.
Nem nagyon szeretném részletezni, mert elég stresszes volt az egész és azért egész jól teljesítettem, de maradjunk annyiba, hogy leérettségiztem. Végre otthagytam a gimit, amit annyira, de annyira utáltam már az utóbbi időben. Sokat gondolkoztam úgy mindenen és rájöttem, hogy nem nagyon vannak igaz barátaim. Ahogy szakítottam Gergővel, egyből mindenki elpártolt tőlem. Már nem kérték ki a véleményem, már nem beszélgettek velem, már nem kértek tőlem tanácsot. Úgy látszik, csak az számított, hogy kivel járok, mert most már kb. senkim nincs. Liza, mint legjobb barátnőm és ennyi. Igazából nem érzem hiányát a kamu barátaimnak, mert sose volt velük túl bizalmas kapcsolatom, csak azért furcsa így rádöbbenni, hogy semmit nem számítottam nekik. De mostmár mindegy, vége a gimis éveknek.
A továbbtanulás. Úgy éreztem, nem állok készen az egyetemre, ezért halasztottam. Elég érdekes döntés volt ez, de nem tudtam mást tenni. A másik ok pedig a bizonytalanságom volt. Nem tudtam eldönteni mit szeretnék igazából. Van egy évem gondolkozni. A szüleim nem örültek, de mivel nem tudtak mit tenni, rám hagyták a dolgot.
Most jöjjenek a jó hírek. Egy jó hír van. 2 hónapra megyek ki mamámékhoz Londonba! Liza 1 hónapra jön, sajnos anyukája nem engedte ki több időre. 2 hét múlva indulunk és nagyoooooooooooooooooon várom. Már elkezdtem csomagolni is, de nem sok cuccot pakoltam be, mert ma megyünk Lizával vásárolni. Ez olyan ruhatár-frissítés lesz, mert azért Londonba ki kell öltözni. Annyira szeretem a londoni emberek stílusát! Én is szeretnék úgy öltözködni, de itt Magyarországon tuti megszólnának. Úgyhogy a mostani shopping alkalmával kicsit másabb, kicsit feltűnőbb darabokat vettem, de véleményem szerint stílusomhoz illő mindegyik. Nem cseréltem le a teljes ruhatáram, mert kint is szeretnék majd azért vásárolgatni. 
Végülis, azt hiszem felkészültem a londoni nyaramra. Talán ez a nyár a felejtésről fog szólni. Vagy az új életről, vagy a reménykeről, új esélyekről, új emberekről, régi szerelmekről, sok gondolkozásról, vagy ki tudja még miről. A lényeg, hogy úgy gondolom, ez a nyár meghatározó lesz az életem során.
Hát, nem tévedtem sokat...